| Linkek
|
BODROGKERESZTÚR TÖRTÉNETE ÉS MŰEMLÉKEI A település története Bodrogkeresztúr a Bodrog folyó és a Kopasz-hegy közé beékelődött szalagszerű falu. Az első hiteles oklevél, amelyben említik, 1239-ben kelt. A 16. században sokat szenvedett a rabló martalócoktól: az 1567-es összeírásban, mint törökök által megsemmisített helyet tűntetik fel. Ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy 1595-től 1617-ig könyvnyomdája, élénk ipara és különböző céhei voltak. 1726-ban haszid zsidó telepesek érkeztek a városba - mert ekkor még mezővárosnak számított -, akikből komoly hagyományokkal rendelkező közösség formálódott. (Utolsó vallási vezetőjük, az 1926-ban elhunyt Reb Steiner Sáje csodarabbiként vonult a köztudatba: a helyi izraelita temetőben lévő sírját máig sok zarándok látogatja.) Meg kell jegyezni, a zsidók - ahogy egész Tokaj-hegyalján - Keresztúron is fokozatosan átvették a görög kereskedőktől a bor forgalmazását, de a szőlőművelés és bortermelés korszerűsítésében is nagy szerepet játszottak. A vallásuknak megfelelő előírások szerint készített kóser borok tovább öregbítették az akkori Keresztúr hírnevét. A község nevezetes eseménye a szabadságharc idején határában megvívott csata: 1849. január 23-án Klapka György vezetésével itt arattak a lengyel és olasz légiókkal megerősített magyar seregek diadalmas győzelmet Schlick tábornok császári csapatai felett. Ennek emlékére a két érintett település, Keresztúr és Kisfalud határvonalán halmot emeltek, s arra egy obeliszket állítottak fel. A csata maga még előző nap, Tarcalon vette kezdetét, majd a hadműveletek mindinkább áthúzódtak Keresztúrra. Nem csoda hát, hogy mindhárom faluban élénken él e dicső napok emlékezete. Karsa Ferenc volt honvédfőhadnagy így örökíti meg naplójában a történteket:
A századfordulón Borovszky "Zemplén vármegye" című monográfiájában Bodrogkeresztúr, mint magyar nagyközség szerepelt 249 házzal és 1896 lakossal. Az 1930-as népszámlálás alkalmával összeírt 2279 lakosból csupán öten vallották magukat német, és hárman egyéb anyanyelvűnek. A reformátusok valamennyien magyarok voltak, a római katolikusok közösségének is nagy többsége magyar, csak kis részben alkották elmagyarosodott svábok, míg a görög katolikus családok Kárpát-Ukrajnából, vagy még északabbról, Galíciából húzódtak le a zempléni városokba és falvakba. A lakosság fő foglalkozása a szőlő- és gyümölcstermesztés. A jobb módú gazdák a két háború között hegyközségbe tömörültek, de lényegében egyénileg gazdálkodtak. Gazdasági cselédek dolgoztak Széchenyi Wolkenstein Ernőné nagybirtokán és néhány kisebb földbirtokon. Ezen kívül a lakosság a környéken lévő kaolinbányákban dolgozott. 1945 márciusában az egész falut megmozgatta a földosztás. A Debreceni Ideiglenes Kormány rendelkezése alapján megalakult földigénylő bizottság 2750 kataszteri hold földet és 60 hold szőlőt osztott szét az öt holdnál kisebb területen gazdálkodók és a nincstelenek között. Közvetlenül a felszabadulást követően a tokaji szőlőhegyeket elhanyagolták, rablógazdálkodást folytattak, a bortermelés ezzel együtt hanyatlani kezdett. A piaci lehetőségek is kedvezőtlenekké váltak. Ekkoriban, azaz az 1950-es és 60-as években két jelentős réteg volt a faluban: a pásztorok és a halászok. A Tokaj-hegyaljai Állami Gazdaság megalakulásával aztán újra visszafordultak az emberek a szőlőművelés felé, ahogy ez az emberpróbáló munka napjainkban is fontos szerepet játszik a családok megélhetésében. Tegyük hozzá: a jövedelemszerzésnek szinte az egyetlen forrása. Tokaj-hegyalja településeinek a térszerkezetét a földrajzi, történelmi, társadalmi és gazdasági tényezők együttesen alakították ki évszázadok során. A települések, így Bodrogkeresztúr magját is a templom, az iskola, a községháza, a piactér, a pénz- és hitelintézetek, illetve a mesteremberek műhelyei alkotják. A településközpontban, vagy annak környékén helyezkednek el a gazdag szőlőbirtokosok és borkereskedők kastélyai, boltíves kúriái és udvarházai. A hegyaljai parasztgazdaságok portái egyben üzemi helyszínek is: gazdasági épületekkel, a szőlő feldolgozására szolgáló présházakkal, pincékkel és istállókkal. A nagyobb térigényű mesterségek - például a kádárok - telephelyei a települések szélén létesültek. Ebből a korból a faluban elég sok (mű)emlék maradt fenn, s általában a falukép is őrzi a hajdani állapotokat. Az épületek közül a legrégebbi a római katolikus templom, ami 1220 körül épülhetett. Többszöri átépítést követően hajója mai alakját 1841-ben nyerte el. A templomot a XVI. századtól reformátusok használták, mivel a település lakossága - egy-két családot leszámítva - a protestáns hitre tért át. A katolikusok 1714-ben kapták vissza szentélyüket. A református templom építése 1784-ben kezdődött, tornya 1807-ben készült el (amely a jelenben európai jelentőségű denevér élőhely). Jobboldalán található az 1934-ben leleplezett, az Országos Presbiteri Szövetség által a Keresztúri Konvent 200 éves jubileumára készíttetett emléktábla. A görög katolikus templom 1764-ben, barokk stílusban épült, majd 1856-ban leégett. 1927-ben építtették újjá, bár az eredeti stílusát nem sikerült visszaállítani. A helység első izraelita temploma 1767-ben létesült. Az egykori neológ templom, öt-öt, nagyméretű lóherében végződő ablakával, törtvonalú manzárdtetejével 1809-ben épült. Ma Turisztikai Központ. A legrégebbi, nem egyházi épület a XVII-XVIII. század fordulóján emelt Rákóczi-ház, amely a hegyaljai építészet egyik jellemző példája. Falai között a környék kőbányáinak zsidó tulajdonosai éltek a háború előtt. |
